A pénzről szól

"Itt az idő, hogy végérvényesen kisöpörjük a magyar futballból azokat az
elkényelmesedett megélhetési sztárocskákat, akiknek semmi más nem fontos, mint a pénz! (...) Akik nem érzik úgy, hogy óriási megtiszteltetés, hogy egy 1904-ben
alapított csapat tagjai lehetnek, azokra nincs szükség, és soha többé nem is
fognak a Győri ETO mezében pályára lépni!"
(Tarsoly Csaba)

Minden a pénzről szól. Sajnos. A sportban is, ezt mindenki tudja, de nagyon rossz érzés, amikor az ember sportrajongó fia csőstül szembesül ennek kézzel fogható megnyilvánulásaival.
Több témával kapcsolatban is szeretném leírni a véleményemet. Ott van például a Forma-1. A csapatok és az Ecclestone-Mosley duó csatározásait most inkább hagyjuk! Túl összetett a dolog, szerintem még maguk a szereplők sem látják át teljesen a történéseket. De most jött az a hír is, hogy „Pártunk és Kormányunk” nem ragaszkodik a Magyar Nagydíj további megrendezéséhez, mert drága és gazdaságtalan…
Ebben a témakörben én ugyebár elfogult vagyok. A fáma szerint a ’80-as évek közepén Ecclestone a Szovjetunióban szeretett volna egy futamot rendezni, de a moszkvai elvtársak nem álltak kötélnek: nem bőghettek fel a motorok a Vörös téren. Egy tárgyalásról hazafelé repülve Bernie egy Brazíliában élő, magyar származású barátja vetette fel az ötletet: legyen Magyarország a „szocialista Forma-1” helyszíne. Nagyon mélyről indultunk. A pálya rekordgyorsasággal készült el, 1986-ban meg is rendeztük az első futamot, de még a verseny hétvégéje előtt is nyugtatni kellett a Nyugatról érkező vendégeket: igen, van Magyarországon vezetékes víz, sőt, a boltban húst is lehet vásárolni.
Azóta szorgos munkával, nagy bravúrral minden évben volt Forma-1 futam, kempingjeivel, sajátos légkörével a külföldi szakértők szerint is az egyik leginkább emberközeli, legbarátságosabb futamot rendezzük meg.
Amikor foci EB-ről, olimpiarendezésről álmodunk, azokra teljes esélytelenséggel pályázunk, egy Forma-1-es rendezési jog megléte hatalmas nagy kincs, amit nem szabad elherdálni. Mert a kiadások mellett hatalmas bevételek is vannak, és az országra abban a néhány napban irányuló figyelem értéke is pénzben kifejezhetetlen.
Mert itt nem pár száz, hanem több tízezer szurkolóról, ide érkező külföldi turistáról beszélünk – tavaly csak Lengyelországból mintegy 40 ezer Kubica-rajongó érkezett hazánkba -, akiknek jó része ideális esetben nem csak a mogyoródi pályát látogatja meg.
A pénzről szól Talmácsi zűrje is. A médiajogok értékesítése, illetve a tartalékmotor állítólagos hiánya is anyagi jellegű nézeteltérést feltételez. Tartok tőle, Talma olasz menedzsere, Stefano Favaro érezte magát túl távol a húsos fazéktól, és közelebb akart kerülni hozzá, akár védence karrierjének kockáztatásával is.
Gyirmót… A győri városrész csapata vezet a labdarúgó NBII Nyugati csoportjában, de valószínűleg nem kap indulási jogot: bizonyos igazolások hiányára hivatkozva utasították el a csapat nevezését. Az Alcufer cég tulajdonosa az édesapja halálával félbeszakadt munkát folytatja. A gárda a megyei harmadosztályból indulva jutott az NB1 kapujáig – 1994 körül még talán voltam is Écs-Gyirmót meccsen…-, a tulajdonos pénzét-energiáját ésszerűen felhasználva. Az eredményes csapat mellett egy szép sporttelep is felépült a győri peremkerületben, ahol albérletben már az ETO is játszott NB1-es meccset, a helyi kék-sárgák pedig sokáig emlékezetes meccsen, mintegy 7000 néző előtt fogadták a Magyar Kupában a Ferencváros csapatát.
Egyszer már megpróbáltak elbánni a csapattal: tavaly a bronzérmükbe került egy, az MLSZ által elkövetett szabályértelmezési hiányosság, és akkor már kilátásba helyezte a tulajdonos, hogy kivonul a labdarúgás támogatásából. És akkor most jön ez az ügy…
Tudom, hogy a feljutásra szintén esélyes Pécsen nagy hagyományai vannak az élvonalbeli labdarúgásnak. Az ugyancsak „tűzközelben” lévő Pápán is valószínűleg többen járnának meccsre, mint Gyirmóton. De véleményem szerint a magyar futball nincs olyan helyzetben, hogy megengedhetné magának, hogy ennyit és ilyen kicsinyesen packázzon egy, a labdarúgásra sokat áldozó, és a jelek szerint becsületesen dolgozó üzletemberrel.
Úgy néz ki, sok minden mellett a pénzről is szól a Győri ETO FC kedden elvesztett Magyar Kupa-döntője. Mint a bejegyzés elején olvasható idézetből kiderül, az ETO tulajdonosa, Tarsoly Csapa Quaestor-vezér megelégelte a csapat hozzáállását, és nagy változásokat tervez a keretben. A „sztárocskák” közül távozhat a gólkirály-jelölt Bajzát Péter, Böőr Zoli, aki személyes kedvencem, Tarmo Kink, téli, szerintem reményteljes igazolásunk, illetve Stark Péter, a csapat szíve, a saját nevelésű, a szurkolók között ikonnak számító védő is.
Magyar szinten kiváló játékosokról van szó, akik magyar szinten kiemelkedő körülmények között, gyaníthatóan kiemelkedő fizetésért futnak ki a pályára hétről-hétre. De még magyar körülmények között sem voltak képesek kiemelkedő eredmény elérésére… A változásoktól félek, az ETO-nál szinte minden évben új koncepció mellett dolgoznak, aminek eddig szinte minden évben pofára esés lett a vége… (a tavalyi bronzérmünkben a valóban kiváló tavaszi szereplésünk mellett egy hatalmas adag szerencse, és a csillagok együttállása is közrejátszott. Akkor persze megérdemeltük, örültem is neki, büszke voltam a srácokra.)
Az említett játékosokért fájna a szívem, de nincsenek pótolhatatlan emberek, főleg ebben a harmatgyenge magyar labdarúgásban.
Nem matatok a játékosok zsebében, nem érdekel, mennyi a fizetésük. Nem hivatkozom arra, hogy pénzemet, szabadidőmet, szabadságomat áldozom a csapatra. Ez a csapat szurkolójaként valamilyen szinten a „kötelességem”. A vereséget is hajlandó vagyok elfogadni, ha a játékban látom az akarást, az odaadást. Ezért talán még a kézilabdás lányok Bajnokok Ligája-ezüstje sem fájt annyira, mint a fiúk Magyar Kupában elért második helye. A csajok végső sikere apróságokon múlott, végig küzdöttek, nem mellesleg a nemzetközi kupaezüst mellett a magyar bajnoki címet és a kupát azért „behúzták”.
De most azt olvasom, focistáink az elvesztet Magyar kupa-döntő után szinte röhögcséltek a buszon: az elvesztett kupadöntő után az edzőváltás reményét látják felcsillanni.
És ez az a pont, amikor már nem a pénzről szólnak a dolgok: a játékosok – ha igaz a történet – saját szurkolóikat csapták be, köpték arcon. És ez „az érzés megfizethetetlen”. És egyben megbocsáthatatlan. Ilyen játékosoknak tényleg semmi keresnivalójuk az ETO zöld-fehér mezében. Még akkor sem, ha esetleg egy- még ennél is – eredménytelenebb szezonnak nézünk elébe.
Mert tényleg nem vagyok normális: már most várom az új szezon július végi kezdetét, várom, hogy ott lapuljon zsebemben a jövő évre érvényes bérlet. És azt is várom, hogy arra méltó, normális felfogású emberek viseljék a csapat mezét…

Ui.: most olvasom, hogy a felvetésre, miszerint a csapat az elvesztett kupadöntő után büntetésként utólag kifizethetné a hét busznyi szurkoló utiköltségét, Stark Péter, a szurkolók ikonja úgy reagált, hogy esze ágában sincs fizetni a hülyegyerekeknek... Tisztelem Starekot, bízom benne, hogy ilyet nem mondott, de mint tudjuk, nem zörög a haraszt...Arra pedig kiemelten kiváncsi vagyok, hogy pár hát múlva ezt a bejegyzést visszaolvasva milyen változásokon leszünk túl. Félek ettől a nyári szünettől...