Mottó: "Addig van élet, amíg szeret egy nő, hímeknek ez a szint a
legfelső! Csak az a nő, aki veled száll, s átadja szárnyait, ha zuhannál..."
(Holigans)
Ez a bejegyzés nem jött volna létre, ha nincs a Gergő! Mármint annyiban, hogy elég sokat gondolkodom mostanában egy bizonyos dologgal kapcsolatban, amiről pedig ő is írt egy bejegyzést a napokban. Ez pedig megerősített abban, hogy én is bepötyögjem ezirányú gondolataimat. Tulajdonképpen hangosan gondolkodom, bizonyos dolgokban lehet ismétlem önmagam... Na de kezdjünk is bele!
Igen, a lagzi... Szóval tesómék lakodalma óta elég sokat gondolok arra, hogy azokat a pillanatokat én is szeretném majd egyszer valamikor átélni. Bár ez jelenleg olyan távoli messzeségnek tűnik, hogy ahhoz képest a Makó-Jeruzsálem távolság minimálisnak nevezhető...
Gergővel sok szempontból hasonló cipőben járunk. Ő is mozgássérült, és párkapcsolati téren mindketten hasonlóan (nem) vagyunk eleresztve.
Barátom azt írja, utolsó párkapcsolatának időpontjáig történelmi távlatokban kell visszatekinteni. Nekem hét évet. Szilvesztertől születésnapomig, tehát cirka három hétig elmondhattam magamról, hogy van barátnőm... Viszont így ebben a formában ez sem igaz. A lánynak ugyanis akkor már három éve volt egy kapcsolata, én amolyan "kitekintés" voltam számára. Hm... A megismerkedésünk tényleg olyan volt, amilyennek azt az ember elképzeli. Szilveszeri buliban zenélgettem, és a végén, amikor már mindenki kidőlt, kimentem a konyhába kajálni, és ő ott tett-vett. A többi pedig úgy jött magától... Az elég összetett dolog, hogy ezt a kapcsolatot miért nem tudtuk folytatni, több szempontból azt mondhatom: gyenge voltam. És bizonyos szempontból azt mondom, jobb lett volna, ha ez a három hét sem lett volna. Akkor nem lenne mit hiányolni, nem lenne mire visszaemlékezni.
Gergő azt írja, egyedüllétében nagyban közrejátszik mozgáskorlátozottságából adódó gátlásossága is. Igen, azt hiszem, a tökéletes megfogalmazás. Egy pillanatig sem gondolom azt, hogy azért vagyok egyedül, mert mozgássérült vagyok. De hogy az is közrejátszik benne, az teljesen biztos. Rengetegszer emiatt félek kezdeményezni, rettegek az elutasítástól. Tudom, hülyeség, igazából megmagyarázni sem tudom, de ez a helyzet... Tény, hogy járásom nem egy esztétikus látvány, az idegenek a sérülteket emellett hajlamosak még hozzá komplett hülyének is nézni/gondolni, és ezt a saját fixa ideámat képtelen vagyok áttörni.
Igen, jártam már úgy, hogy valakivel úgy ismerkedtem meg, kezdtem el beszélgetni, hogy éppen ültem. Addig a leányzó nagyon kedves, és érdeklődő volt. De amikor felálltam, és "kiderült a titok", a lelkesedés hirtelen elillant...
De például chaten is komoly gondot okozott annak idején, hogy megmondjam/ne mondjam, és ha igen, akkor mikor. Tízből nagyjából kilencszer rosszul sült el a dolog, bármi volt is a "stratégia".
Azért pozitív példát is meg tudok említeni. Pár éve műtötték a lábamat. Bejött hozzám egy lányismerősöm látogatni, és máig sem tudom miért, de közölte velem, hogy ő nem tudna velem járni, mert lennének helyzetek, amikor kiszolgáltatottnak érezné magát, ha nem tudná, hogyan kell nekem segíteni. Ezt egy zavart összenevetés követte, mert elég morbid lett volna ennek ellenkezőjét bizonygatnom felpolcolt, begipszelt lábbal, kezemből kilógó infúzióval...
Egy ilyen témájú bejegyzés kapcsán aki engem ismer tudja: Dóri megkerülhetetlen. Ahogy így számolgatok, nyáron lesz két éve, hogy megismertem őt. És - amiről már itt is többször írtam - idővel rájöttem, hogy számomra ő a NŐ, így csupa nagy betűvel. Nem tudom máshogy megfogalmazni: az egész lány bejön nekem, úgy ahogy van. Külső és belső értékeit tekintve egyaránt. Sajnos főként csak MSN-en illetve telefonon tartjuk a kapcsolatot, de így is hihetetlen nagy hatással van rám. Mindenről el lehet vele beszélgetni, mindig fel tud vidítani, és... Nagyon sokat jelent számomra, na...
Nagyon jó barátok lettünk, és így távolról is "része lett az életemnek". Rengetegen figyelmeztettek rá, hogy ez így nem lesz jó, és kicsit távolodjak el tőle, mert csak rosszul jöhetek ki a dologból... És én bőszen tiltakoztam ez ellen, de rá kellett jönnöm, teljesen igaz: "el kell engednem" Dórit, túlzottan kötődöm hozzá. A lagzi... Igen, bevillant, milyen lenne, ha ott lenne velem, vagy, hogy mi lenne, ha mi ketten állnánk tesómék helyén... Vagy amikor egy a lagziban ott lévő Dóriról, Edit sógornőm egyik barátnőjéről csináltam egy fotót, és amikor szóltam neki, hogy "Dóri, nézz ide!", a kijelzőre visszanézve bevillant, hogy "Istenem, akár a másik Dóri is itt lehetne..." -a
másik helyett persze a
vezetékneve ugrott be, de hát vannak személyiségi jogok is a világon...:)-. Mindezek tényleg világossá tették számomra, hogy nem jó ez így.
Már kb. két hete nem kerestem Dórit, nem írtam neki SMS-t, nem hívtam fel, nem kattintottam rá MSN-en, ami nálam igazán nagy időnek számít... :( :) És megpróbálok továbbra sem: egyszerűen nem akarok az agyára menni. Azt viszont továbbra is tartom, hogy nem tudom elképzelni az életemet nélküle, kiváncsi vagyok rá, mi történik vele, tehát nagyon szeretném, hogy ő jelentkezzen... Fura dolog ez...
Amitől még falra tudok mászni: "nézz magadra, és nézd meg a Dórit, és vedd lejjebb a mércét!" Őőő hát ja... Tudom, nem vagyok egy matyóhimzés, lányok álma bőrkötésben, és társaik... De ez sajna nem úgy működik, hogy "1,2,3, és mostantól fogva ne tetsszen XY..." Az teljesen természetes, hogy elsőre egy lánynak a külsejével szembesülök -mivel még nem beszéltem vele mondjuk-, de ahhoz, hogy egy lány "megfogjon", nekem -szerintem teljesen természetes módon- kell az is, hogy el tudjak vele beszélgetni, meg tudjuk egymást nevettetni, meg ilyenek... Nem sokat látogatom a netes társkereső oldalakat, de tudtommal egyiknél sem lehet szűkíteni "ronda és unalmas" lányokra, vagy éppen mozgássérültekre. Mondjuk ez egyértelműen nem baj... :) Én -mondjuk úgy- nem vagyok jó pasi, ez teljesen világos, és unalmas is vagyok bizonyos szempontból. De például járok meccsre, amire már rengeteg lány úgy tekint hogy "fúj undorító, mindig csak a haverok, meg a foci...". Pedig nagyjából ez az egyetlen dolog az életemben -a vasárnaponkénti Forma-1, illetve a család mellett, dehát ez ugyebár alap-, amiről nem mondanék le egyetlen egy lány kedvéért sem. És ha ilyen áron vagyok egyedül: ám legyen.
Rékával, volt kolléganőmmel smseztünk a héten. Írtam neki egy olyan mondatot, hogy "hülyeségeken agyalok". Tudom, ez eléggé sok értelmű így, és Réka is visszakérdezett. Nem, vagyok
depi, és
öngyi sem akarok lenni. Egyszerűen már az is rengetegszer eszembe jut, hogy ha egyszer mégiscsak lenne barátnőm, az is furcsa lenne. Itt vagyok 28 évesen, gyakorlatilag egész életemben "tök egyedül". Egyszerűen fogalmam sincs arról, hogyan működik egy párkapcsolat. "Hogyan kell viselkedni" egy randin, meddig lehet/kell elmenni kompromisszumkötésben... Hogyan "kell" veszekedni/vitázni, hogyan viselnék el egy szakítást. Ilyesmikre gondolok. A testi dolgokat már meg sem említem. Szóval lenne mit tanulnom, az egyszer biztos...
Legfőbb opció most az, hogy egyedül maradok egész életemben. De nem magányosan ugyebár, ezt egy pillanatig sem mondom... Ennek előnyeit is tudnám taglalni (nem függök senkitől, nem kell senkihez alkalmazkodnom, nem kell "elkéredzkednem" senkitől, ha meg akarok inni egy sört a haverokkal, stb.) de ez puszta önámítás!
Rossz egyedül, és igen, hiányzik egy lány az életemből. Nagyon-nagyon... Tisztában vagyok azzal, hogy tenni kell érte, hogy ez megváltozzon, és nekem is változnom kell hozzá- húú de még mennyit..-, de egyelőre "keresem önmagam"...
Na, azt hiszem, ennyit akartam írni. Terjedelemre elég sok lett, és biztos írtam sok olyat is, ami nem tartozik másra. De igazából nem érdekel.
Bízom benne, hogy senki nem fogja ellenem fordítani a leírtakat! Inkább véleményezzétek, amit írtam, hogy jól látom-e a dolgokat! Ha ismertek, akkor azért, ha nem, akkor meg azért!
