Magyar Sport. Háromszor

1. Ma november 25-e van. Kevesen tudják, hogy ez a Magyar Labdarúgás ünnepnapja. 1953-ban ezen a napon nyert legendás Arancsapatunk 6:3 arányban (mert akkor még az arány számított, nem a különbség!) a londoni Wembley-stadionban, 90 éves hazai veretlenségétől fosztva meg a házigazda angolokat.
Mára a Tanú klasszikus idézete maradt: "Kicsit sárga, kicsit savanyú, de a miénk!". Nem az igazi, sok mérgelődnivaló van rajta, de azért egy kevesen még szeretjük. Egy biztos: egy magyar válogatott meccset, vagy egy szimpla magyar bajnokit szívesebben megnézek, mint egy "akármilyen külföldi ország" bajnokiját. Főleg, ha az ETO játszik. Bár én nem vagyok normális.
2. Török Ferenc, Balczó András, Fábián László, Martinek János, Balogh Gábor, Vörös Zsuzsa. Egy -immáron csak egykori- magyar sikersportág, az öttusa képviselői. Megannyi viág-és olimpiai bajnoki cím birtokosai. Már akkor érezni lehetett, hogy a sportág nem fog sokáig "működni", amikor "felgyorsították", a versenyeket egy nap alatt bonyolítva le. Most összevonták a lövészetet a futással. Olyan biatlonos módra. Mert az olyan "modern", és látványos. A hagyományok semmit sem számítanak...
Várom, mikor vívnak lovon. Vagy lovagolnak a vízben.
The show must go on... De komolyan...
3. Jégkorong válogatottunk extra állami támogatás nélkül vág neki a jövő évben megrendezésre kerülő svájci A-csoportos világbajnokságnak. A világ élvonalában, a legnagyobbak (USA, Kanada, Oroszország, Csehország, stb. ) között. A csapat nagy utat járt be idáig. 20 éve még a betiltás fenyegette a sportágat. Mára összefogással, tervszerű munkával sikerült az A-csoportba jutni. A srácok példaképek lettek. A bentmradás csoda lenne, a srácok jövő tavasszal csak nyerhetnek.
A kormány kihátrált a csapat mögül. Pedig a sikerben fürdeni Szapporó után nagyon jó volt politikusainknak.
Ma már nem fontos a csapat. És ez szomorú. Gazdasági válság ide, megszorítások oda, akkor is.
HAJRÁ, MAGYAROK!