Eltűnödtem

Az nb1.hu honlap fórumában van sportmentes részleg is. Itt a nyilván túlnyomórészt fiúolvasók tudnak eszmét cserélni politikáról, informatikáról, piálásról, autókról, és hasonló dolgokról. A múltkoriban a "Nők" topikban egy srác arról panaszkodott, hogy utálja az unalmas vasárnapokat, mert akkor az egész heti pörgés után egyedül van otthon, és mindenféle hülyeségek jutnak eszébe magányról, és az élet más, kevésbé vidám dolgairól.

A múlt héten három napot voltam itthon, gyakorlatilag teljesen egyedül, és én is hasonló csapdába estem. Eszembe jutottak hülye dolgok, és tényleg elég rossz kedvem lett, szerencsére még kedvem sem volt írni róla, akkor nagyon depis hangulatú poszt született volna. De most már aludtam rá párat, így már nem olyan vészes a helyzet, talán túl vagyok évi rendes nyári depressziómon... :)

A többség úgy tartja, hogy nyáron "jobb" egyedül lenni, mert akkor lehet gondtalanulflörtölni, ismerkedni. Én alkatilag alkalmatlan vagyok a flörtölésre - egy "bicebóca" pasival flörtöléshez szerintem az ember lányának töménytelen mennyiségű alkohol elfogyasztására van szüksége, még nem is találkoztam ilyennek...-, sőt a potenciális ismerkedési lehetőségekkel is meg vagyok lőve.

Viszont a csajok lengébben vannak öltözve, többet mutatnak magukból, a hormonok, a fantázia dolgozik. Itt persze lehet röhögni, de ez szerintem teljesen természetes dolog...

És nem, nem azt mondom, hogy a szex, illetve a testi dolgok hiányoznak a legjobban. Valakihez tartozni, megosztani vele örömöd-bánatod, sietni hozzá munka után, vagy várni a hétvégét, amikor végre találkozhattok, nincs is ennél szebb érzés a világon- gondolom...

Ősszel és télen viszont jóval nyugodtabb az élet, mindenki "befordul" egy kicsit. Fura, de olyankor nem érzem annyira egyedül magam. Ez persze nem jelenti azt, hogy utálnám a nyarat, sőt... :)

Lassan 29 éves leszek. Eddig összesen egy darab háromhetes kapcsolatot tudok felmutatni. Kimaradt az életemből a gondtalan gimis diák-, majd fősulis szerelem, amikor kis túlzással tényleg az a lényeg, a "legnagyobb probléma", hogy mikor, hová megyünk bulizni.

Családomon, néha egy-egy haveron kívül soha senki nem várt rám a buszmegállóban egy-egy koleszos hétről hazatérve, és nem tanultam együtt soha barátnőmmel, egymásban "tarva a lelket" a vizsgaidőszak feszültségei közepette.

Gimiben és fősulin egyértelműen a lányok voltak többségben, és már a szombathelyi évek végén kezdtem rájönni arra, hogy nekem nagyjából a főiskolás időszak alatt van esélyem arra, hogy társra találjak. Amennyi lány mondjuk a Berzsenyin tanult... Ennyi lány a nagy számok törvénye szerint sem tévedhet.

Az mondjuk a Sors ajándéka, hogy a fősuli után dolgozhattam 2 évet egy call centerben, ahol jó fej srácok, és aranyos lányok vettek körül, és oda tényleg öröm volt bemenni minden reggel dolgozni, "buli" volt az egész... :)

Most már egyre több ismerősöm házasodik, mind többnek gyermeke születik. Én meg itt vagyok egyedül, mint a kisujjam... És ilyenkor az élet már teljesen természetes módon nem csak a bulizásról szól, hanem egzisztenciateremtés, később családalapítás, gyerekek...

Biztosan írtam már arról is, hogy az egy dolog, hogy nem tudok megismerkedni- vagyis "összejönni" - egy lánnyal, ha mégis sikerülne, fogalmam sincs, hogyan kell egy kapcsolatot "működtetni", fenntartani, és nem hiszem, hogy túl sok módom lesz "kísérletezgetésre"... Hogy szemléletes példával éljek: a jogsit is talán elég késő28 évesen megszerezni, de a "sok gyakorlás és a rutin" megszerzése sokat számít. És még könnyebb is arra bizonyos rutinra szert tenni a volán mögött, mint egy - vagy több...- kapcsolatban...

Munkatársaimnak pár szót meséltem ezirányú aggályaimról. Persze próbáltak vigasztalni, meg lelket önteni belém, rendesek voltak. Ha csak egy "jó poén"volt a számukra a történet, az sem érdekel, mert hát benne van a pakliban...

Ők is az önbizalom fontosságát hangsúlyozták, ami alap, csak fogalmam sincs, ugyan mire fel lehetne nekem etéren önbizalmam.

Az egyik lány pedig azt mondta, hogy "nyugodjak meg, egy hosszú, nyugodt kapcsolatra a lányok nem egy szépfiút, hanem egy jó humorú, jó dumájú srácot fognak keresni.".

Azzal tisztában vagyok, hogy nem vagyok egy szépfiú, és hát attól tartok, a "dumám és a humorom" sem nyerő...

Volt egy elég furcsa álmom. Dóri egyik osztálytársnőjével, Barbival kávéztam egy reggel. Fogalmam sincs, miért pont vele, hiszen nem nagyon beszélünk egymással, tavaly pont a Hungaroringen futottunk össze, és max. a közös ismerőseinken keresztül szoktam érdeklődni hogyléte felől, illetve üdvözölni őt.

Na, szóval vele kávéztam. Amikor a kávé készült, kiborítottam a port, összesöpörtük. Aztán amikor elkészült, és leültünk együtt meginni, véletlenül ráborítottam... Barbi elég morcosan felugrott az asztaltól, én meg felébredtem.

Komolyan mondom, elmegyek egy álomfejtőhöz. Hogy miért pont vele, az egy dolog... De ez a kávéborogatás"... Pff... Komolyan mondom, nem tudtam, sírjak-e vagy nevessek...

Mondjuk szerintem a para, a dolgok túlizgulása benne volt...

Száz szónak is egy a vége: rájöttem, akkor teszek magamnak a legjobbat, ha nem áltatom magam, nem kergetek hiú ábrándokat feleslegesen. Élek bele a világba, jól érzem magam, de hosszú távon továbbra is egyedüllétre rendezkedek be. Hogy jó döntést hoztam-e, azt majd az idő eldönti...