Ahhoz, hogy kerek legyen a történet, kicsit vissza kell mennem az időben. Nem sokáig, minösszesen a születésem napjáig. Történt ugyanis, hogy Anyunak már elfolyt a magzatvize, több, mint egy napja vajúdott, de hiába könyörgött a dokinak, hogy végezze el a császármetszést, ő még vár, mert menni fog a dolog, meg aztán a statisztikának árt egy nem természetes úton lebonyolított szülés. Így aztán Anyu is kellőképp rossz állapotba került, én pedig a császármetszés után nem sírtam fel, úgymond halva születettem, újra kellett éleszteni. Az agyamban oxigénhiány lépett fel, amitől pedig a mozgásszabályozó agyközpontom sérült meg. A vicces az, hogy ez az egész percek kérdése volt, ha tíz perccel előbb elindítja a szülést az a drága jó orvos, akkor makkegészséges vagyok, ha még tízet vár, akkor... Akkor most pelenka, meg ágyikóban gagyogás, stb... A betegség neve Little-kór, ennek pedig alcsoportjai az ICP, ami nem tudom, mi, meg a diplaegia spastica, ami pedig merevedéses bénulást jelent! Nem röhög! :)
Anyuék olyan egyéves koromtól hordtak dokikhoz, gyógytornára, meg hasonló kellemes helyekre. Így óvodába nem nagyon volt időm járni. Amikor kiderült, hogy nem is járhatok normál iskolába, képbe került a budapesti Mozgásjavító Általános Iskola és Diákotthon, ahol megkezdhettem tanulmányaimat. Az első év amolyan előkészítő év volt, átmenet az ovi és az iskola között. Tizenhárman jártunk egy osztályba, és az elején még ott voltam aközött a három-négy emberke között, akiket külön is fel kellett zárkóztatni, főleg testileg-fizikailag is, de tanulásban is. Aztán valahogy idővel sikerült elkapni a fonalat, és negyedikben úgy döntött az iskolavezetés szüleimmel egyeztetve, hogy ez a sulit én "kinőttem", próbáljuk meg Győrt, ép társak között. Ott aztán jött a Fekete, ahol volt délutáni mozgássérült csoport, belépőként meg kellett tanulnom nyáron két hónap alatt a negyedikes német anyagot, mert Pesten angolos voltam, itt pedig nem volt angoltanár. És szerencsére sikerült... Ugye, hogy nincsenek véletlenek? Mármint hogy a végére némettanár lettem... :) De ez már egy másik történet...Budapest, Mexikói út 60. Egy fogalom. Rengeteget köszönhetek ennek az iskolának, letették az alapokat, m
egtanultam úszni, rendesen járni, egy kicsit önállóbb lettem... Baromi nehéz volt 6 és 11 éves korom között a családtól távol, havonta egyszer hazamenni, de kibírtuk, megoldottuk, és kellett... Olyan helyekre juthattam el, olyan dolgokat próbálhattam ki, amiket innen Győrből, pláne Écsről lehetetlen lett volna elérni... És most nem arra gondolok, hogy 1990 májusában egy győri osztálykiránduláson voltam először a Mekiben... :DDe a viccet félre téve: anélkül az öt év nélkül én ma kb. otthon vagyok, borítékot nyálazok, gyöngyöt fűzök, vagy valami hasonló...
Na, és egykori iskolám meghívott Öregdiák találkozójára. Anyu is elkísért, ha már ezeket az éveket vele csináltam végig. A Keletinél a metrót nem találtuk meg, de egy buszmegállóban láttam ismerősöket, odacsapódtam hozzájuk, és együtt mentünk egy olyan járattal, ami a sulinál tett ki minket.
Tényleg féltem attól, hogy fogok-e még egyáltalán emlékezni valakire, és lesz-e mondanivalónk egymásnak annyi idő után. És totál kellemeset csalódtam: volt öt-hat srác, akikkel úgy elbeszélgettünk, mintha csak tegnap hagytuk volna abba, a megvoltak a közös témák, és még a nekünk hivatalosan kijelölt találkahelyre sem mentünk be. Jó volt látni, hogy bár mindenkinek megvan a maga baja, azért mindenki vidáman áll hozzá a dolgokhoz, tudtunk nevetni egymás és saját kínunkon-nyűgünkön. Fura, de olyan tanárok, szülők neve jutott eszembe, hogy nem is gondoltam volna. Anno Gergő Anyukájánál ettem életemben először pizzát, és amikor ezt telefonon megemlítettem neki, meghívott egy ismétlésre. Lehet, hogy még sor is fog rá kerülni... :)
Volt osztályfőnököm is aranyos volt, mesélt régi sztorikat is. Például, hogy egyszer magyar órán leosztottam egy kistanárt egy szóelemzés miatt, és nekem volt igazam... :D
Szóval tényleg az egész nap hatalmas élmény volt, örülök, hogy ott leh
ettem. Jellemző, hogy bár nem így terveztem, délután az utolsók között hagytam el az intézményt.Az iskolát egyébként bővítették egy új épületszárnnyal, ami maga a csoda. A XXI. század, de tényleg... Mára annyit változott az oktatás, hogy a hozzám hasonló fokú sérülteket megpróbálják integráltan, épek között oktatni, anno én voltam az egyik első fecske. A szegregált oktatásban pedig nagyon súlyos sérültek, első sorban elektromos kerekesszékkel közlekedő fiatalok vesznek részt. Nem én mondtam, de leírom: furcsa módon az épület legnagyobb előnye egy picit hátrány is: teljesen akadálymentes, minden a gyerekekről szól, az egész épület teljesen akadálymentes, és csúcsszuper. Tolóajtók vannak, minden asztalhoz hozzáférnek, a villanykapcsolók az ő magasságukhoz vannak tervezve... És ez egy icipicit túl "steril". Az élet nem erről szól. Szeptembertől középiskola is lesz az intézményben, és ha egyszer onnan kikerülnek, nehéz lesz a való világban érvényesülni. Ez persze véletlenül sem kritika. Mindenkinek, aki ezt kitalálta, és megvalósította, hatalmas köszönet jár!
Egy kicsit "csajozok" is. Egyik volt osztálytársam megkérdezte, hogy hol a párom. Tehát nem azt, hogy van-e, hanem azt, hogy hol van. És eszembe jutott régi vesszőparipám. Jó-jó, nyilván megbeszélés kérdése az egész, de ha lenne barátnőm, nem örültem volna annak, ha elkísér. Egyrészt a hangulat, a látottak valamilyen szempontból engem is megráztak, nem tudom, hogy aki nem volt még sérültek között, fel tudott-e volna oldódni, jól érezte volna-e magát. Meg aztán ez a hely nekem olyan.... Olyan misztikus... Egy nagyon fontos állomás a múltból.
És igen, láttam szép mozgássérült lányt. Láttam lányt, aki ha nem kényszerül elektromos kerekes székbe, mára valószínűleg a kifutókon szaladgálna.
És megismertem egy nagyon szép, és helyes logopédus csajszit, akiről azt hittem, hogy egy-két évvel fiatalabb nálam. Aztán kiderült, hogy pont váltottuk egymást: én 18 éve távoztam, ő 17 éve jött. :)
Igen, tényleg nagyon jó nap volt, minden félelmem alaptalannak bizonyult.
A rendezvény után Anyu visszajött Győrbe, én maradtam Pesten. Egy fősulis barátomhoz mentem, foci VB-t néztünk, pizzáztunk, iszogattunk, beszélgettünk. Vasárnap ebéd után pedig pont jött Győrbe a barátnőjével, így hazahoztak. De a srác angol-németre még átjött hozzám. :)
Aztán Holló volt, névnap-szülinap.
Tegnap szabin voltam, ügyintéztem. A csekkemet a postán nem fogadták el, a földhivatalban pedig keverték a sz*rt, majd adtak egy hivatalos térképkivonatot háromezerért, amin rossz az utcanév... Ha nem fogadják el, morci leszek... És még finoman fogalmaztam... :)
Délután pedig az ETO-Parkban voltam, megvettük a csütörtöki jegyeket. Jaj, de várom már azt is! :)
Még ittunk egyet a jegyvásárlás örömére, aztán hazamentünk. Ma már dolgoztam.
Csütörtökön délig vagyok, aztán irány Nyitra. Pénteken szabi, meccs kipihenése, ügyintézés, bérletújítás, és fordítás lesz a program.
----
A képeken a sulit bemutató prospektus látható (nagyításért klikk a képre!). Köszönet érte Gerejnek!
Megvan a Humanitásból a velem készült interjú is, holnap felrakom!
Puszik, pacsik, éljenek a csajok, és Feel the sunshine! ;)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése