2010. május 10., hétfő

Merítek a bulvármédiából

A rend kedvéért: ez a poszt egy Story-cikk alapján készült, amit ide kattintva akár el is olvashatsz.
Többször szóba hoztam már ezen a blogon Veres Robit, azaz MC DC-t, az RTL Klub tehetségkutató műsorában feltűnt freestyle-os srácot. Ennek legfőbb oka persze az, hogy sorstársak vagyunk, ő is mozgássérült. Hasonló problémákkal küzdünk, azt eddig nem is sejtettem, hogy ennyire.
A Story magazin legfrissebb számában van egy elég érdekes cikk, amiből megismerhetjük Robi új barátnőjét, Ágit. A képen is látható, valóban szemrevaló teremtés. Mindamellett az élő bizonyíték arra, hogy egy mozgássérült pasinak is összejöhet a nagy szerelem meglelése. De nézzük, hogy is vall ezzel kapcsolatban Robi:
"A járásom miatt esélyem sem volt arra, hogy barátnőm legyen. Voltam persze szerelmes, és volt pár futó kalandom is, de egyetlen lánnyal sem tudtam hosszú kapcsolatot kialakítani..."
Igen, lehet egy rohadt szemét önsajnáltató köcsög vagyok, de ezt akár én is mondhattam volna. A napokban azon gondolkodtam, hogy túl sok kosarat tulajdonképpen nem kaptam az életben. Ennek az az egy oka van, hogy el sem jutok odáig. Félek. Az elutasításról, a csalódástól, mit tudom én... Futó kaland? Ehhh... Ez viccesen hangzik a mifélénk szájából. :) Na, de ilyesmi volt az életemben kétszer-háromszor. Vagyis inkább majdnem-kaland.
És ami még megdöbbent: az a srác nyilatkozott így, aki azért évek óta mozgolódik az éjszakában, fellép, gondolom ott azért csajok is előfordulnak, és mégsem volt túl sok sikerélménye. Ja, és hozzáteszem, Robi 29 éves. Pont, mint én.
A lány, Ági pedig 19. A cikkben persze hangoztatja, hogy nagyon szereti barátját, nem azért van vele mert híres. Ez vagy igaz, vagy nem, nem az én tisztem eldönteni. Akármennyire cinikusnak-pesszimistának tűnök, én hiszek neki. De abban 99,9%-ig biztos vagyok, hogy ha hétköznapi srácként, mondjuk egy szórakozóhelyen lépett volna oda hozzá Robi, rövid úton elutasításra talált volna.
Ági arról is beszél, hogy nem érdekli, hogy szerelme lassabban, és kevesebbet bír sétálni, és hogy furcsa a járása. Erről ezt mondja:
"Tudom, hogy nem bír annyit sétálni, mint én, de én már észre sem veszem, hogy a lábával van valami gond. Egyszer feküdtünk az ágyon, és amikor felkelt mellőlem, egy pillanatra nagyon furcsának tűnt a járása. De azonnal tudatosult is, hogy ez mennyire nem érdekel."
Őőő... Ezzel kapcsolatban van egy kis személyes tapasztalatom. Amikor a fősuli első évében volt egy nagyon komoly három hetes kapcsolatom, próbáltam minden idegszálammal arra koncentrálni, hogy ne számítson az, hogy én fogyatékos vagyok. Aztán a legváratlanabb pillanatokban mégis előjött a dolog. Például amikor kézenfogva sétáltunk, megjegyezte, hogy én máshogy fogom a kezét, mint az eddigi pasijai. Hogy szorítom, vagy mit tudom én... Vagy amikor nem ült az ölembe, mert az nekem fáj... Ezt sajnos én nem dönthettem el. Ami vicces: nem egyszer volt már rá példa, hogy elmeséltem ezt a történetet egy lánynak, aminek az lett a vége, hogy beült az ölembe, hogy "ugye tényleg nem fáj." És tényleg nem...
Szóval minden szép és jó, csak ilyen "élmények" után nem értem, hogy miért lepődnek meg azon, hogy én ezt a dolgot nem tudom kezelni.
És a cikkből még egy gondolat Ágitól:
"Robi csak annyit kért, hogy szánalomból, sajnálatból sohase maradjak vele."
Ez alap, természetes, teljesen egyetértek vele. Ezt én sem vár(hat)nám el senkitől.
Korábban talán írtam már, hogy örülök, hogy MC DC feltűnt a médiában, mert így az emberek végre szórakoztató műsorban is látnak/hallanak fogyatékos embert. Az is eszembe jutott, hogy Robi lehetne akár egyfajta nagykövetünk is. Aztán rádöbbentem, hogy ez baromság, építse a saját életét, legyen önző, foglalkozzon csak saját magával. A mozgássérültek szervezeteinek vezetőségében szerintem - tisztelet a kivételnek - a begyöpösödött öregek vannak többségben, akik inkább a besavanyodott önsajnálatra építenek, mintsem a pozitív szemléletre. Furcsa, de ezt éreztem a velem készült interjú során is.
Példakép viszont lehet. Minden további nélkül. Sérült és ép embernek egyaránt. Rám is mondták már - ne röhögj, tényleg! -, hogy legyek büszke arra amit elértem, mert el mertem menni más városokba koleszba, lediplomáztam, nyelvet tanultam stb. Szerintem ez nem ok a büszkeségre. Ez tettem, ezt kellett tennem, családom, barátaim támogattak/nak, szerencsém van. Ha van, amire büszke vagyok - ha ez egyáltalán a jó kifejezés -, akkor az annyi, hogy itt vagyok egy fogyatékos srácként, járok meccsekre, beállok a kapuba védeni, alkalom adtán "táncolok", és ha úgy adódik, akkor egy sportmedencében is elúszkálok. Próbálok - a körülményekhez képest - teljes életet élni.
De ez az élet addig soha nem lesz teljes, amíg nem jön egy lány, aki majd azt mondja rólam, amit Ági Robiról:
"Azért szeretem őt, mert sokszor megnevettet, mert kedves, és mert úgy szeret, mint még soha senki."
Nagyon kíváncsi lennék a véleményetekre!
Ennyi.
Puszik, pacsik, éljenek a csajok!

2 megjegyzés:

Névtelen írta...

Persze én ezt egy nagyon érdekes témának tartom, de csak annyit hozzáfűznivalóm lenne most, hogy az utolsó idézet előtti bekezdés elején szerintem kicsit összekeverted a fogyatékos és a mozgássérült kifejezéseket. Szerintem közötök nincs ahhoz a szóhoz, hogy fogyatékos. Vagy rosszul gondolom?

Gábris írta...

Hát a fogyatékos szó szerintem amolyan gyűjtőfogalom-féle, amibe "mi" mozgássérültek is beletartozunk. De ha Te úgy gondolod, hogy nekünk nincs közünk ahhoz a szóhoz, hogy fogyatékos, annak én csak örülök, aranyos vagy! :)