Bénavers, avagy óda hozzánk

Az első verselemzésem után itt az újabb próbálkozás. Ez annyira nem állt össze a fejemben, nagyrészt rögtönözni fogok, de azért nekiveselkedem. Ééés fontos már az elején közölnöm, hogy az irónia szó az értelmező kéziszótárban az i betűnél található. Szóval nem szükséges véresen komolyan venni!:)

*

Aranyosi Ervin költő életrajza szerint 1958-ban született, tehát kortárs szerző. Viszonylag későn, 50 éves kora után kezdett ténylegesen versírással foglalkozni. Az út megtalálásában nagyban hozzásegítette, hogy megismerte a TITKOT. Ennél fogva írásai természetesen pozitívak, optimisták, emellett pedig nem kevés erkölcsi tanulságot is hordoznak magukban. 

A mai napra a szerző Jóra tanítok című versét választottam. Egy ilyen cím után ki ne kezdene bele örömmel egy vers olvasásába? Mert ami jó, az jó. Ugye? 

A cím után az első sor következik. "Fogyatékkal élnek." Írnám, hogy a költő nem szarral gurigázik, de nem írom, mert a verselemzés komoly műfaj. Szóval in medias res belecsap a lecsóba. Fogyatékkal élnek. Nem tehetek róla, erről mindig az Örkény-egyperces jut eszembe, mikor két jóbarát találkozik, és az egyik megkérdezi a másiktól, hogy hogy van. Mire ő közli, hogy jól. És a kérdésre, hogy mit húz maga után, közli, hogy azok csak a belei. Szóval ja, fogyatékkal élünk. Vagyis élnek. Ők! T/3-ban. Innentől én átvedlek külső szemlélővé, mert hát a vers ezek szerint az épeket szólítja meg! "Ne hidd azt, hogy mások!" Szóval mások, mert fogyatékkal élnek, de mégse hidd azt, hogy mások, mert nem azok! Érted? 

Önzetlen szeretnek, mint az óvodások! Pff... A nekem tetsző lányoknak mindig meghúzom a copfját. A fiúkat meg kigáncsolnom. Így megy ez mifelénk. Már érzem a pofimon az ujjacskákat, hogy "De cuki vagy, Goszika!" 

"Próbálj te is nekik szeretet adni...." Lehet, hogy nem megy, de legalább tessék próbálkozni! Amúgy ez teljesen így van, régesrégi vesszőparipám, hogy a sérültek és az épek világát közelebb hozzam egymáshoz. 

"ha tiszta a lelked, könnyebb elfogadni." Óda magasságokba emelkedünk, kezd bekapcsolni a sajnálat-jelző, ami sok sérült emberkénél aktívan szokott működni. Vagyis nem is elsősorban tiszta lélekre, hanem nyílt, előítéletektől mentes nézőpontra van szükség. 

"Ne az észre hallgass, inkább a szívedre!" Szavazz a Fideszre. Na jó, nem... A józan ész tán azt diktálná, hogy ne állj szóba egy sérült emberrel, de azért próbáld meg... Már megint ott vagyunk! 

Ezután a szerző ismét a többség, azaz az épek felé fordul. El kell Őket -vagyis minket- fogadni, mert mi is embernek születtünk, emberek közé, erre a Földre, ugyanolyanok vagyunk, csak egy kicsit mások. 

"Isten gyermekei, s cipelik a terhet, amit magunkfajta tán nem is cipelhet." A magasztos hangnem továbbra is fent marad, már egyenesen a Teremtőtől eredezteti a költő a sérült embereket. Terhet cipelünk. Mint egy hátizsákot. Én eddig úgy gondoltam, hogy a fogyatékot húzom magam után. De nem, ez annál nagyobb teher. Cipelem. 

És magunkfajta nem cipelheti. Ismét csak különválik épek és sérültek világa. Egyrészt itt is túlmisztifikálódik a sérültek személye, mások, a költő szerint már-már többek vagyunk, mint az átlagemberek. 

Dehogynem cipelheti a "magunkfajta"! Ha segít cipelni ama bizonyos hátizsákot, akár ténylegesen, akár csak azzal, hogy megismer, megért, és ezzel elviselhetővé teszi a a dolgokat, elviselhetővé az életet. Akkor talán még vicces is lehet a fogyaték. Miért ne lehetne?
"Nehéz feladatot rótt rájuk az élet..." Hát igen. Valóban nem egyszerű történet, ezzel nincs vita.
"Mégsem várnak többet: erőt, emberséget." Szoktál erőt várni? A Titok egyik nagy mondanivalója, hogy az erő benned van. Ne mástól várd! Másoktól maximum megerősítést várhatsz!
Azt is szoktam mondani, hogy az ember könnyen sajnál valakit. Aki gyenge, aki beteg... De szívesebben áll oda valaki mellé, aki erős, vagy legalábbis meggyőzően mutatja magát erősnek. Hogy együtt még erősebbek legyenek. Az emberség pedig nagyon szép és jó, és természetesen becsülendő, de... Olyan patetikus...
Félreértés ne essék! Minden tiszteletem a szerzőé, és bárkié, aki nyit a sérült emberek felé, valamilyen formában felhívja rájuk (ránk) a figyelmet. A címben is szerepel: tanít. Nagyon didaktikus iromány, szájbarágós.
A szándék jó, sőt becsülendő. De a verset olvasva végig az motoszkált bennem, hogy a fogyatékkal élőket úgy akarja közelebb hozni az épekhez, hogy folyamatosan az eltéréseket hangsúlyozza ki.
Te és én, mi meg ők, ugyanolyan emberek vagyunk.
Más-más gondokkal, nehézségekkel, problémákkal.
Nem lehet mindenkinek egyforma hátizsákja.
De abból a hátizsákból lehet átpakolni terheket. 
Átadni és elfogadni. Egymástól.
Mi tőlük, ők tőlünk.
És akkor a Te és az én mi leszünk.
Ez lehet a cél.
Csak ez.