Kissé bonyolult a cím, de szépen sorban mindenre fény fog derülni! :)
A történet kedden délután kezdődött, amikor kiderült, igazi pasi módjára sajnos én sem tudok egyszerre több dologra koncentrálni. Történt ugyanis, hogy vacsora után telefonáltam, illetve tévéztem, miközben a kenyérpirító dugójával együtt kirántottam a falból a konnektort is... Mivel ezt a problémát egyedül sajna képtelen vagyok orvosolni, így az alattunk lakó család fejét hívtam segítségül. Ő visszarakta a helyére az elszabadult aljzatot, majd kicsit beszélgettünk lent náluk.
Szóba került, hogy mivel hét közben egyedül vagyok itthon, egészen hasznos lenne egy albérlőt fogadnom. Vagyis mivel a tesóm lakásáról van szó, ő fogadhatna mellém egy albérlőt, hogy egészen pontos legyek.
Aztán kiderült, hogy Niki, a nagylány óvónéni fejében már megfordult a különköltözés, és szóba került, mi lenne, ha ő költözne fel. Őőőő Niki amúgy egészen szemrevaló teremtés - és még finoman fogalmaztam :) - , viszont párkapcsolatban él. De nem velem. Ezt csak a félreértések tisztázása végett. :)
Megállapítottuk, hogy ez tiszta Barátok közt, ott szokott az albérlő egy (f)elköltözött másik lakó lenni. Tekintve, hogy szinte a Mátyás téren lakunk, egészen helytálló a hasonlat. Sőőt megvan a saját "Rózsa Kávéházunk" is, sajnos a Gól Büfé annál sokkal szakadtabb, igazi késdobáló, még Bartha Zsolt se nagyon merne bemenni. :)
Niki anyukája még viccelődött is, hogy ő lenne "Magdi anyus". Majd bele is élte magát szerepébe, felcsöngetett hozzám, hogy nem ennék-e egy kis körömpörköltet. :D Sajnos, a már említett pirítós-vacsora miatt az invitálást el kellett utasítanom... De nagyon szépen köszönöm a lehetőséget ezúton is! :)
Amúgy vicces, de nem tudom, Niki mennyire gondolta komolyan a dolgot, mindenesetre ha "komolyra fordulna a dolog", nem tiltakoznék :)- és ismételten kéretik nem kiforgatni a szavaimat... ;)
Amúgy a héten megújítottam az ETO-bérletet, előtte és utána kis hűsítő sörözéssel.
Dóri rendszeresen "lejelentkezett" Németországból, aminek nagyon örültem. Gondoltam rá, hogy nem emlegetem-e őt túl sokat itt a blogon, de ezt most le kellett írnom. És az ígért, róla szóló bejegyzés is készül, legalábbis a fejemben már kezd összeállni.
Beszélgettem Fanni anyukájával, Andival. Még szilveszterkor tőlük hívtam fel Krisztit, 16 éves ismerősömet. Kicsit kiakadt rajta, és most tisztáztuk a dolgot. Nem a tény zavarja, hogy nálam jóval fiatalabb lánnyal kezdek - amúgy Krisztivel nem "kezdek", "csak" egy nagyon kedves barátról van szó -, hanem félt: szerinte az idősebb, korban hozzám közelbb álló lányok jobban tudnák kezelni a tényt, hogy mozgássérült vagyok... Mindig ugyan oda lyukadunk ki... :/ Ez persze nem szemrehányás, kifejezetten jól esik, hogy aggódnak értem, csak hát mindig kiderül az, hogy mégiscsak igen is szerepet játszik az, amiről próbálok nem tudomást venni...
Ma pedig dokinál voltam, a jogsi-projektet szervezzük, jövő héten szemészet és labor, majd 28-án a vizsgálat, amin sok minden eldől... Annyi ismerősöm küd most a jogsiért, hogy tényleg egészen kedvet kaptam... :)
Szabin vagyok, pihengetek, délután pedig kinézek egyet strandra. Már az idejét sem tudom, mikor voltam utoljára...
3 megjegyzés:
Egyetlen egy téma tudja bármelyik pillanatba "kinyitni a zsebem a bicskát". Ez a mozgássérültség kérdése. Nem hiszem hogy ezen tény elfogadása kor függő lenne. Ha valaki tizenéves korába nem tudja kezelni a kérdést az már később nem fogja. Egy bizonyos korba a tolerancia nem tanulható már meg. Szerény véleményem szerint már egészen pici kortól kell a gyereknek megtanítani.
Ha pedig "félt" az a bizonyos felnőtt akkor ő sem tudja kezelni a kérdést. Mert nem félteni kell hanem elfogadni, kettő pedig nem ugyanaz.
Ez szerintem egy nagyon összetett és bonyolult kérdés.
Ha az ember "ép" fia/lánya már kiskorától ismer sérült emberkét, van személyes tapasztalat, akkor könnyebben megy az elfogadás. Ez persze neveltetés, családi háttér kérdése is. Olyan viszont van, hogy mondjuk egylánytól esélyt sem kaptam arra, hogy megismerhessük egymást, és nyilvánvalóan csak azért volt, mert bicegek. Az ilyen nyilván rosszul esik, de nem sajnálom, mert ha már az alapfelállás ennyire negatív, akkor nagyon nehéz átfordítani, és ilyen indítás után nem is biztos, hogy érdemes. Az más kérdés, hogy a helyzet morbid: egy táncos szórakozóhelyen egy lány a hét fáradalmait nem biztos, hogy egy vadidegen "bicebóca" sráccal tombolva kívánja kipihenni, tehát valamennyire érthető.
Éééés persze kettőn áll a vásár! Nekünk, sérülteknek is normálisan kell viselkednünk, nem visszaélve sérültségünkkel, de mondjuk szükség esetén segítséget kell tudni/merni kérni.
Mert legyen szó Dóriról, Krisztiről, vagy éppen Bandiról, vagy Józsiról: fogalmam sincs, hogy rajtam kívül mennyi sérült embert ismernek, de hiszem azt, hogy ha velem kapcsolatban pozitív tapasztalataik vannak, akkor egy másik sérülthöz adott esetben könnyebben odamennek segíteni, vagy a baráti körükbe bekerülő más sérülthöz könnyebben "állnak hozzá": nincsenek olyan "gátak", amik esetünkben nem is biztos, hogy voltak egyáltalán. De mondom, nekem az olyan emberek kapcsán, akik igazán megismertek, nincsenek negatív tapasztalataim. Ha valami bajuk van velem, az nem a sérültségemre vezethető vissza, annál értelmesebbek. Persze, idegenek esetén más a helyzet... Látnod kellett volna, ma is hogy néztek páran, hogy alig bírtam bekászálódni a medencébe, mégis úsztam x hosszt a sportban... :)
Huh, ez de hosszú lett... Tök fura, látszólag sok ellentmondás van benne, de szerintem minden megállapítás "ül". Vagy?
Na, ennyi! Uff!
Huh, lehet, hogy ebből majd egy külön bejegyzés lesz, mert zuhanyzás közben is eszembe jutott pár gondolat...
Andival jóban vagyunk, félt engem, ez egészen nyilvánvaló. És egészen biztosan át tudja érezni a helyzetemet, ugyanis gyógyotornász, látott már ezt-azt. Mondjuk páciense még nem voltam, de nem is bánom: jelenleg az intenzíven dolgozik! :D
Kor: mondjuk ki, egy fiatal lánynak -főképp a környezete miatt- egyszerűen nem "trendi", hogy egy sérült sráccal van együtt. A hiányosságunk ellensúlyozására kell(ene) valami többlet, ami belőlünk eddig úgy néz ki hiányzik.
"Ezekamaifiatalok": igen, ők már sokkal nyitottabbak a világra. Rengetegszer előfordul, hogy a buszon át akarják adni a helyüket. Na, ha lány teszi, az mega-ultra-hiper-gáááz: erre szoktam mondani, hogy első sorban pasi vagyok, csak utána mozgássérült.
Igen, bizonyos tekintetben "csekkolom" etéren az embereket. Ha megismerkedésünkkor mondjuk az első három kérdésben benne van, hogy én hogy sérültem meg, legszívesebben azt válaszolnám, hogy"Mi a f*sz közöd van hozzá?" De ha már ismeri a személyiségemet, meg etc.,és utána kérdezi meg, akkor szívesen elmesélem.
Volt, hogy Vunyáékkal sétáltunk Szombathelyen a városban, és elestem. Együtt röhögtünk, én a földön, ők mellettem állva. Egy vadidegen járókelő rájuk szólt, hogy miért nem segítenek. Pedig csak azért nem segítettek, mert tudták, ha nekem segítség kell, úgyis szólok.
Patócs Pippa egy sörrentés alkalmával megkérdezte, mit tennék, ha egy napra nem lennék mozgássérült. Akkor bambán néztem, nem tudtam mit mondani. Ma már tudom a választ, egyszer talán leírom.
ETO-stadion: meredek lépcső, érdekes korlát. Egy lány meg akarta fogni a kezem, hogy segít lemenni. Rendes volt, meg is köszöntem neki, de elutasítottam? Hogy miért? Vékony, "törékeny" leányzó, féltem, hogy magammal rántom, és akkor hatalmasat estünk volna.
Tesómmal fejlesztettük ki a tök egyszerű megoldást ilyen esetre: megy előttem a lépcsőn, jobb kézzel fogom a bal vállát, és így megyünk le, ha nincs korlát. Ehhez persze kell erő, hogy megtartson, így lányokkal elég necces kivitelezni. De ismerőssel működik, ha elmagyarázom, hogy "nekem hogy jó" -pff! nem röhög!:D- Ez tényleg fontos: ha segítségre van szükségem, és valaki puszta jóindulatból úgy segít, hogy az nekem nem jó,az kellemetlen tud lenni. Akkor közös borulás lesz a vége. Vagy pl. a hónaljam epilálása... :D
Megjegyzés küldése